Last zero

- Hogy az a… - Alan kapkodva szedte fel a ruháit, mégis úgy érezte, teljesen nyugodt. Tudta, mit kell tennie, és azt is, hogy mit fog tenni. Miután felöltözött, fogta az összes táskát, amit tartogattak, majd gyorsan átgondolta a tervét.
Ha Lisát megölték, akkor azok a valamik most újból felé tartanak, ami azt jelenti, hogy a raktár ajtajánál fogják várni, tehát Alan azon a szellőzőcsatornán fog végigkúszni, amelyiken a szörny bejött, és kettévágta Lisa fejét. Viszont nem sokáig maradhat itt, ugyanis akkor biztos, hogy betörnek és megölik őt.
A fiú fogta a szablyát, majd bebújt a szellőzőrendszerbe. Mázlija volt kis mérete miatt, mert így táskával a hátán is elfért. Lassan araszolt előre, választási lehetősége viszont nem volt, mert a szellőző nem ágazott kétfelé. A büdös, vékony fémlapok között nehéz volt halkan haladni, Alan viszont mégis megpróbálta, és igyekezett kijutni. Meglátott egy folyosót, és nagy sóhajra nyitotta a száját, viszont egyből meggondolta magát, mikor az előtt megállt egy szörny. Úgy beszélt valakihez, mintha hányni akarna, a hangja recés volt, és nem tudta teljesen értelmezni a szavakat, de a lényeget Alan is értette.
- Már csak egy van. Ha megszerezzük, nem bánthat már senki. Se téged, se senkit…
A két szörny Alan előtt kezdett olyan gusztustalan és hangos párzásba, hogy a fiú öklendezni kezdett. Halkan kiosont a szellőzőből, és nézte, ahogyan feltehetőleg a hím cibálja a nőt, ami visít, mint malac a disznótorkor. Nem is figyeltek rá, szóval halkan elővette a szablyát, és egy gyors mozdulattal mindkettejüket szíven szúrta. Miután kiszedte belőlük a szablyát, azok kicsúsztak egymásból, és a nemi szerveiket látva Alan majdnem elhányta magát. Rájuk köpött.
- Rohadjatok meg. – vetette oda lazán, majd tovább sétált. A folyosón egyébként egy lámpa világított, így arra, amerre Alan tovább ment, sehol nem borította fény az utat. A fiú kénytelen volt tehát a fal mellett, lassan lépkedni. Nem sokkal jutott messzebb, amikor nekiütközött egy szörnynek. Az dühödten felé kapott, de valahogy a sötétben Alannak sikerült leszúrni a lényt. Tovább indult, és örömmel vette észre, hogy a folyosón levő kanyar után van fény. El is indult arra, de a lelkesedése kicsit alábbhagyott, mikor meglátta a féltucatnyi szörnyet maga előtt. Nem telt bele sok idő, feltűnt neki egy ajtó is jobb oldalt, és egyszerre indult meg a felé az ellenségeivel. Még mielőtt oda belépett volna, a sok szörny mögött megpillantott egy ajtót, de most nem törődött vele. Beslisszolt az ajtón, és jól eltorlaszolta azt, majd magas adrenalinszinttel és dübörgő szívvel próbált levegőhöz jutni. Mindenféle benti zajt elnyomó hangzavarral csapkodták az ajtót a dühödt szörnyek, de semmire nem jutottak vele, így Alan némileg megnyugodott. A táskájából vizet vett elő, és nagyot kortyolt belőle.
A szoba elég üres volt – csak néhány lap, és szék volt bent, középen egy kisasztallal. Alan helyet foglalt az egyik széken, és mivel az asztalon látott egy kislámpát, felkapcsolta. Fény töltötte be a kis szobát, ami elég barátságosnak hatott az eddigi körülményekhez képest. Mikor végre levegőhöz jutott, és a dörömbölés is kezdett megszűnni, a fiú a fáradalmak miatt lefeküdt az asztalra, és pihent egy kicsit. Félálomban otthon képzelte magát – a jó melegben, a családjával együtt. Nyugodt volt, és végre boldognak érezte magát. A félelem miatt egyre inkább honvágya volt, vágyott a biztonságra és a szeretetre. Idelent hidegvérű gyilkossá vált, és ez nagyon nem tetszett neki. Ő nem akart mást, csak anyuci kicsi fia lenni még jó pár évig, ehelyett itt rohadt valami épületben. Már biztosan rendőrök sem keresik, 72 óra után mindig feleslegesnek találják… és mióta lehet ő idelent? Egy hete? Talán kettő? Ki tudja… De már biztosan nem keresik, és nem is fogják.
Fél óra pihenés után inkább felült, és úgy gondolta, elolvassa a levelet, amit Lisa írt. Kicsit bunkónak találta magát, elvégre mások levelét elolvasni nem szokás, de ez most nem olyan, mint mikor matek órán két lány levelezik olyan témákról, hogy milyen helyes ez meg az. Ez most sokkal komolyabb. Mellesleg, Lisa már meghalt, soha nem fogja leszidni. Szét is hajtogatta hát a levelet, lassan kisimította, és mikor késznek érezte magát, hogy ránézzen a lapra, olvasni kezdett.

„ Kedves Anya!

Szia.
Ha ezt a levelet megkapod Alantől, akkor én már meghaltam. Ne legyél szomorú, kérlek, ne sírj. Tudom, milyen erős vagy, és azt is, hogy túl kell ezen lépned.
Beszélj Scott, Suze, Anthony, Camille vagy Oliver szüleivel. Ők is meghaltak, már előttem. Az egyetlen, aki életben maradt még, az Alan. Remélem, nem is fog meghalni, és ezt eljuttatja neked.
Sajnálom, hogy valamikor is rossz voltam, vagy megbántottalak valamivel. Nagyon-nagyon szeretlek, és ha minden rosszaságomhoz visszamehetnék, rendes lennék veled.
Én sem haragszom rád semmiért, és szeretném, ha tudnád, hogy senki nem volt olyan fontos nekem soha, mint te.
Tarts ki, élj teljes életet, és soha, senkinek ne hagyd, hogy abba az iskolába írassa a gyermekét, mint ahová én jártam…

Lisa”

Mikor Alan elolvasta a levelet, megrázta a fejét, letörölte a könnyeit, és a zsebébe tette a levelet. Lisa számít rá. Muszáj kijutnia innen, és ezt a levelet odaadnia az anyukájának. Egyébként meg… mit akarnak majd tőle, ha kijutott? Írjon egy könyvet arról, amit látott? Mindenkinek meséljen, mutassa magát egy hősnek, miközben a többieket eltemetik? Nézzék ki a tömegből, mert ő túlélte? Mert ő valahogyan véletlen kijutott? Lehet, gyűlölni fogják érte.
A saját szüleire gondolt. Lehet, hogy ők borzasztóan remélik, hogy hazamegy. Hogy még mindig reménykednek, még mindig várják őt odahaza.
És ő haza fog menni hozzájuk.
Alan olyan hirtelen állt fel, hogy felborult mögötte a szék. Kinyitotta az ajtót, és az előtte álló szörnyetegekkel kezdett harcolni. Egynek a szívébe szúrta a kést, míg egy másik belé karmolt. Összeszorította a fogait, nehogy ordítson, és azt a szörnyet is megölte. Még végzett hárommal, majd, mire az utolsó odaért, ő már az ajtó felé rohant. Kinyitotta azt, és egy lépcsősort látott meg, ami nagyon magasra vezetett fel meredek lépcsőfokokkal. Teljes erőből rohanni kezdett felfelé, de az utolsó előtti lépcsőfoknál elesett. Szinte hallotta, ahogy eltört a bal bokája. Gyorsan húzni kezdte magát felfelé, mert már látta az ajtó túloldalán a fényt. Lassan kimászott, és néhány másodpercig hunyorgott a fényben. Volt még előtte néhány lépcsőfok és egy üveges ajtó, de nagyon jól látta, hogy az iskola melletti zsidótemetőben fog kilyukadni. Tovább kúszott, fel, az utolsó lépcsőfokig, és éppen nyitotta volna ki az utolsó ajtót, amikor a szörny utolérte. A nagy fényben látta, mennyire eldeformálódott az arca. A szemei nem voltak egy magasságban, sőt, az orra is ferde volt, és az egyik fele nagyobbnak tűnt. A szája kicsi volt, de gusztustalan, majdnem szabályos kör alakú, és kilátszottak onnan a feketés, különböző méretű és alakú fogai. A bőre mindenhol vedlett, úgy lógott le róla, mint valami ruha. És ez a szörny megragadta Alan törött bokáját, és annál fogva lehúzta a lépcsőkön. A fiú védte a fejét, hogy ne érje ütés, de a háta és a bordái nagyon fájtak. A szörny pedig csak húzta és húzta tovább, le a második ajtón is, Alan pedig már egyre kevésbé látta a fenti fényt…