Before

Sziasztok!:) Megérkezett a prológus Before címmel. Itt még nem igazán történik semmi, az utolsó 2-3 sorig (Alan szemszögében) a saját tapasztalataimat írtam le, a borzasztó magyarázási stílusomban. Azért remélem, kóstolónak megfelel.:)
Jó olvasást hozzá!

Alan

Ha tudtam volna, hogy hamarosan a rettegés legfelső fokát tapasztalhatom meg az osztálytársaimmal, visszafordulok.
Ha sejtettem volna, hogy életekbe fog kerülni a kirándulásunk, soha nem jut eszembe, hogy menjünk le a pincébe.
Tizennégy évesek voltunk. Június 12-e volt, a ballagásunk előtti szerenád napja. A búcsú lengte be a helyet, készültünk a középiskolára, és emiatt mindenki el volt kissé kenődve.
A fiúkkal az udvaron fociztunk – ki fog majd odafent bőgni, nem vagyunk mi lányok, mi bátrak vagyunk, járkálhatunk sötétben...
Semmi nem volt ez a bátorság ahhoz képest, amit odalent éltünk át. És a mocsok a lelkemre tapadt, mikor kitaláltam, hogy menjünk le oda, ezzel hat barátom halálát okozva.
Megszomjaztam, így az udvarról felmentem a tanterembe, ahol javában folyt a buli. Nem voltam túl magas, de a ’jó hírem’ megelőzött, így nem volt meglepő, hogy az osztályfőnök rám emelte a tekintetét. Az asztalhoz vezettek lépteim, és töltöttem magamnak a műanyag pohárba egy kis üdítőt.  Szép lassan megittam, közben pedig a nyitott ajtót néztem. Vártam már, hogy újból kimehessek az este 11 órai sötétségbe focizni. A terem ajtaján kilépve a gondnokba ütköztem, Ed bácsiba. Ed bácsi az egyik osztálytársunk rokona volt, és a takarítónőkön kívül neki volt egyedül kulcsa a pincéhez. Eddig csak nappal jártunk ott, így kíváncsi voltam, milyen lehet ilyen későn. Bizalmasan a gondnokhoz szóltam:
- Ed bácsi, le tetszik vinni minket a pincébe, egy fél órára?
Egy osztálytársam, Suzie meghallotta ezt, és izgatottan keresett mindenkit, hogy a tömeget összegyűjtse.
- Fél órára? – képedt el a gondnok.
- Vagy... csak tíz percre.
Ekkorra már egy kisebb tömeg gyűlt mögém, szóval Ed bácsi megadóan bólintott, és halkan szólt nekünk, hogy ’Akkor gyertek’.
Tizennégy évesen nagyon boldogan, és izgatottan mentünk rosszat cselekedni. Mint az árnyak, leszaladtunk az emeletről az alsó aulába, és úgy követtük a gondnokot, mint kiskutya a gazdáját. Az aula végén beléptünk a koszos átjáróba, ami az udvarra vezetett. Az átjáró jobb oldali ajtaján lehetett a pincébe jutni.
- Azt hallottam, hogy odalent két testvér öngyilkos lett – mondtam, amitől mindenki bezsongott. Magam sem tudom, hogy jött ez a számra, ki mondta, vagy igaz-e, de meg akartam osztani a többiekkel ezt a történetet. Ez a helyzet egyébként is ijesztő volt, mert pontosan az iskola mellett volt a zsidótemető, és az a pletyka járta, hogy a felére ráépítették az iskolát. Egyébként a temetőtől nem féltünk: alig volt bent sírkő, belepte a fű, és a drótkerítésen túlra gyakran rúgtuk be a labdát, szóval már jártunk is ott. Olykor az iskolaköröket is a temetőn keresztül rövidítettük le. Egy temető mellett pedig egy titkos pince a tizennégy éveseknek maga a paradicsom. Az ajtót kinyitva lesiettünk a meredek kőlépcsőn, és lassan sétáltunk egy kissé kivilágított folyosón keresztül. A folyosónak hamar vége lett, és csak balra mehettünk egy kisebb terembe, ugyanis a végén volt egy csukott ajtó. Engem az hidegen hagyott, inkább bementem abba a terembe, aminek nem volt ajtaja. Odabent érdeklődve néztünk szét. Szemben volt egy zárt ajtó, balra pedig egy olyan, aminek bejárata belátást engedett a szoba kivilágított kavicsaira, amiken víz állt, és a közepén egy kényelmetlen faszék terpeszkedett, olyasmi, mint amin a tanórákon szoktunk ülni. Jobb oldalon egy nagyobb terembe érhettünk, ahol már lényegesen több dolog volt.
Az ajtó helyén nem volt semmi, odabent pedig a fal bal oldalán gardrób állt. Anthony kinyitotta, és poros ruhákat húzott ki belőle. A szekrény előtt íróasztal állt, attól 1-2 méterre egy görgős szék. Elég réginek tűnt. Az íróasztalon egy régi írógép, amiben a papírt bele kell tenni abba a cuccba, és mindig balra kell tolni, amikor megtelt a lapon a sor. Szóval egy régi írógép. Körülötte az asztalon és a földön is papírok voltak szétszórva, mintha valaki leverte volna őket. A padlót ezen kívül valami alkatrészek is borították, de azokkal nem törődtünk különösebben. Volt valami, ami még jobban felkeltette az érdeklődésünket.
A szoba jobb oldalán a fal nem ott végződött, mint kellett volna. Volt egy kis falrész, ami a jobb oldalt kettészelte. A két oldalon kiszakadt, vékony vasból készült kerítés állt, gondolom, régebben volt bent valami, csak nem tudom, hogyan, de kiszakadt. Ettől kirázott a hideg, de kíváncsi voltam, ez hogy történhetett. Nem rendelkezem valami nagy fantáziával, de egy jó horrorfilmet el tudtam volna itt képzelni.
Csak ne lett volna ennyire valóságos az a film…
Suzie leguggolt, és felvett néhány lapot a földről. Néhány pillanatig vizsgálta őket.
- Németül írták – jelentette ki. Ebben a pillanatban valaki lekapcsolta a villanyt. Suzie sikítva jött oda hozzám, és kapaszkodott a vállamba. Azért a vállamba, mert az neki majdnem a könyökéig ért. Nem, nem ő magas – én vagyok kicsi.
- Háhá! Jól megijedtetek, mi? – kérdezte Anthony. – Na, jó, visszakapcsolom.
Fél percen keresztül nem történt semmi, míg Tony megint meg nem szólalt.
- Nem kapcsol vissza…
- Biztos, hogy az a kapcsoló? – kérdezte Camille.
- Menjünk inkább fel… - ajánlotta Suzie, és néhány lépést tett a sötétben. Igyekezte a telefonját előkeresni, de csak nehezen sikerült neki. A padlót vizsgálva lassú lépésekkel elsétált… egy erős vasrácsig.
- A számzáras ajtó leengedte a rácsot! – mondta ijedten. A telefonja fényére mindenki odagyűlt, és bámulták az egyetlen kiutat, amit most elzártak előlük.
- Én tudom, mi a kód – léptem előre. Igazság szerint már voltam lent néhány napja, és bezárult az ajtó. A kód 4132 volt. Bepötyögtem.
- A jelszó helyes – szólt a gépezet, és zölden kezdett világítani. Vidáman akartam a többiekhez fordulni, a helyzet csak az volt, hogy hiába rángattuk, a vasrács akkor sem nyílt fel.
- ED BÁCSI! – kezdtünk kiabálni.
- Mi…? – jött fentről egy tompa hang. Borzasztó halk volt, alig értettük.
- LENT RAGADTUNK! – kiabálta Anthony.
- Az… bezárult… nincs áram. – jött a válasz.
- TESSÉK MINKET KIENGEDNI! – ordított Suzie.
- másik… kijárat… menjetek… le… segít…
- Mit mondott? – kérdezte Camille.
- Hogy van másik kijárat, és menjünk le, az segít. Vagy mi.  – jött a válasz Scottól, aki eddig nem is beszélt. Elindultunk megkeresni azt a másik kijáratot. Először is azokba a szobákba akartunk bejutni, amiket eddig érintetlenül hagytunk. A telefonok vakujával világítottunk, de az összes szobából csak egy volt nyitva. Suzie eközben magához vette a földről a lapokat. Mikor mind nála volt, visszajött a tömeghez Lisával, akit mindenképpen magával akart vinni, mert borzasztóan félt.
Addig mi abban a szobában, ami még nyitva volt, szétnéztünk. Egy raktárféle lehetett – mindenhol polcok voltak, azokon pedig régi konzervek, száraz kenyérhéjak, meg ilyesmik. Már éppen feladtuk volna, amikor Oliver megszólalt:
- Az a szekrény mögött mi?
Ahogy mi is odanéztünk, észrevettük, hogy egy polc mögött mintha ajtó lenne. Anthony eltolta onnan azt, így hozzáfértünk az ajtóhoz. Kinyitottam, előttem pedig csak sötétséget láttunk.
- Mehetünk? – fordultam vissza a többiekhez, mire ők is bólintottak. Heten indultunk le valahová – bár sosem tettük volna…

~ írói szemszög ~

Ed bácsi megtörölte izgalomtól izzadt homlokát. A gyerekek lent maradtak, és nem tud most lemenni értük.
- Van egy másik kijárat, de le ne menjetek, hozok segítséget! – kiabálta le, és elszaladt. Ekkor szembejött vele Clarissa, a legdögösebb tanárnő az egész iskolában. Kissé be lehetett csiccsentve, mert imbolygó mozgással haladt a gondnok felé.
- Magát kerestem – suttogta érzékien, és megcsókolta a férfit. Szenvedélyes szex vette kezdetét, ami egyből elfeledtette a gondnokkal a hét életet…

Előszó

Tudom. Én tudom, hogy egy horrortörténet nem lehet ijesztő.
Valójában nem is annak szántam.
Persze, köztudott, hogy mostanában már a horrorfilmek sem rémítik meg annyira az embert, és ezek után mit várnánk egy történettől?
Az ötlet akkor született meg a fejemben, amikor saját magam lementem a régi általános iskolám pincéjébe, és minden, amit ennek a történetnek a prológusában leírtam, láttam odalent. Nagyon bánom, hogy nem néztem szét jobban, és mai napig fogalmam sincs, régen mi lehetett ott.
Nem tervezek több ilyen stílusú történetet írni, mert úgy gondolom, nincs érzékem hozzá, de remélem, valamilyen szinten megragadja majd az olvasót a történet.