After

Alan

A temetőben álltam – feketében. Mellettem a szüleim, körülöttem rengeteg ember.
Előttem hat sír.
Mind a hat üres: Oliveré, Suzyé, Camilleé, Anthonyé, Scotté és Lisáé. Senki nem ment le a holttestükért.
Egy hete vagyok idefent. Mikor a szörny lerántott, elővettem a szablyát, és szíven szúrtam. Lassan felcsoszogtam a lépcsőn, és kijutottam a temetőbe. Átvágtam rajta, és hazabotorkáltam.
Anyám sírt, mikor meglátott. Átölelt. Én is sírtam. Levetkőztetett, és megfürdetett, mint kiskoromban. Folyt le rólam a retek és a vér, a víz szinte fekete volt. Rettentő jól esett megint tisztának lenni.
Elmondtam, hogy mi történt odalent. Anya azt mondta, hogy pontosan egy hétig voltam ott, és hogy be fogják zárni az iskolát. Ed bácsit, a gondnokot lecsukták. Anyám sírt, és szitkozódott, azt mondta, Ed bácsi megérdemli a börtönt, miatta haltak meg a többiek. Láttam a szemében a félelmet – soha többet nem akart elengedni.
Elmondtam, mi történt a bokámmal, így egyből rohantunk a sürgősségire. Tényleg eltört, szóval bekötözték, meg minden, amit ilyenkor csinálni szoktak. Nem tudom, nem figyeltem. Újra és újra láttam a rémképeket: Olivert leszakadt fejjel, Suzet felvágott erekkel, Camillet átszúrt torokkal, Anthonyt karmolásokkal és véraláfutásokkal, Scottot, akinek kitépték a beleit, és Lisát, fejében a baltával. Vajon én hogy haltam volna meg? Biztos valami jót találtak volna ki nekem is.
Miután megcsinálták a lábam, hazamentem, és végre aludtam egy jót – már amennyire jónak lehet mondani a rémálmokkal, emlékezéssel teli alvást. Reggel rendőrök jöttek a házba, és mindenről kikérdeztek. Elsírtam magam, és a végét már füzetbe írtam nekik. Nem hiszem, hogy elhitték, de a többiek meghaltak, és nekik csak ez számított. Mellesleg odaadtam a naplót, és mindent, amit lentről hoztam fel. Még este elvonszoltam magam Lisa anyukájához, és átadtam neki a levelet. Zokogott, és képtelen voltam megvigasztalni. Azt már meg sem mertem említeni, hogy elvettem a lánya szüzességét. De amilyen körülmények között tettem… inkább nem is akarok gondolni rá.
Másnap nem történt semmi, csak az után. Bekerültem az újságba, a történetemmel és mindennel. Szétcibáltam az egészet… Délután eljöttek hozzám a rendőrök, és köszönetet mondtak, ugyanis pontot tehettek egy durva ügy végére a napló miatt. Gondolom Lysanna tanárnőre, meg az igazgatóra gondoltak…
Az ötödik nap jött a hír, hogy Ed bácsi felkötötte magát a börtönben, elvileg elolvasta a cikket, és depressziós lett. Nem igazán érdekelt, a halálesetek száma eléggé megsokszorozódott az utóbbi időben… én már nem is számolom.
Másnap el kellett mennem az iskolába, és mint egy hősnek, fel kellett gyújtanom az egész épületet. Nem tudom, miért pont nekem kellett, de megtettem, mert nagyon jól esett. Ez benne volt a tévében, és a ’hősködésem’ miatt nagyon ideges voltam. Mintha az az egy hét, amit lent töltöttem, az embereknek csak egy érdekes sorozat lenne. Egy nagy szart! Megnézném, ők mit tettek volna odalent… Délután valami tudósok jöttek, vagy micsoda, és a szörnyekről érdeklődtek. Annyira az intim szférámba férkőztek, hogy egy óra múlva elküldtem őket a francba.
Aztán másnap jött a temetés. Ott álltam, feketében, magam körül gyászoló emberekkel. Sokan sírtak, és jöttek oda hozzám, hogy a saját gyermekükről kérdezzenek. Én elmondtam mindent, de az arcokat látva lehet, hogy mégsem kellett volna.
Végezetül pedig én mondtam beszédet. Már előre megírtam, szóval a mikrofonhoz léptem, és rekedt hangon nekikezdtem.
- Nem nekem kellene ezt a beszédet mondanom. Nem ismertem úgy mindenkit, mint ahogyan a családja, és egy héten belül sem tudtam senkit igazán megismerni. Mindenki borzalmas halált halt, és ezt végigélni nem volt könnyű. Részvétem minden családnak, akinek elhunyt a gyermeke, nagyon sajnálom. Nem tudom, miért én voltam az egyetlen, aki túlélte. Ha előbb rájövünk néhány dologra, talán hamarabb kijutunk… talán… lett volna remény. Nagyon fognak hiányozni az elhunytak. Viszont ez alatt az egy hét alatt tanultam valami nagyon fontosat. Teljesen mindegy, mit csinálsz, milyen szituációba keveredsz, hogyan, és kikkel. Nem számít. Úgy is meghalsz.
Köszönöm a figyelmet.

Last zero

- Hogy az a… - Alan kapkodva szedte fel a ruháit, mégis úgy érezte, teljesen nyugodt. Tudta, mit kell tennie, és azt is, hogy mit fog tenni. Miután felöltözött, fogta az összes táskát, amit tartogattak, majd gyorsan átgondolta a tervét.
Ha Lisát megölték, akkor azok a valamik most újból felé tartanak, ami azt jelenti, hogy a raktár ajtajánál fogják várni, tehát Alan azon a szellőzőcsatornán fog végigkúszni, amelyiken a szörny bejött, és kettévágta Lisa fejét. Viszont nem sokáig maradhat itt, ugyanis akkor biztos, hogy betörnek és megölik őt.
A fiú fogta a szablyát, majd bebújt a szellőzőrendszerbe. Mázlija volt kis mérete miatt, mert így táskával a hátán is elfért. Lassan araszolt előre, választási lehetősége viszont nem volt, mert a szellőző nem ágazott kétfelé. A büdös, vékony fémlapok között nehéz volt halkan haladni, Alan viszont mégis megpróbálta, és igyekezett kijutni. Meglátott egy folyosót, és nagy sóhajra nyitotta a száját, viszont egyből meggondolta magát, mikor az előtt megállt egy szörny. Úgy beszélt valakihez, mintha hányni akarna, a hangja recés volt, és nem tudta teljesen értelmezni a szavakat, de a lényeget Alan is értette.
- Már csak egy van. Ha megszerezzük, nem bánthat már senki. Se téged, se senkit…
A két szörny Alan előtt kezdett olyan gusztustalan és hangos párzásba, hogy a fiú öklendezni kezdett. Halkan kiosont a szellőzőből, és nézte, ahogyan feltehetőleg a hím cibálja a nőt, ami visít, mint malac a disznótorkor. Nem is figyeltek rá, szóval halkan elővette a szablyát, és egy gyors mozdulattal mindkettejüket szíven szúrta. Miután kiszedte belőlük a szablyát, azok kicsúsztak egymásból, és a nemi szerveiket látva Alan majdnem elhányta magát. Rájuk köpött.
- Rohadjatok meg. – vetette oda lazán, majd tovább sétált. A folyosón egyébként egy lámpa világított, így arra, amerre Alan tovább ment, sehol nem borította fény az utat. A fiú kénytelen volt tehát a fal mellett, lassan lépkedni. Nem sokkal jutott messzebb, amikor nekiütközött egy szörnynek. Az dühödten felé kapott, de valahogy a sötétben Alannak sikerült leszúrni a lényt. Tovább indult, és örömmel vette észre, hogy a folyosón levő kanyar után van fény. El is indult arra, de a lelkesedése kicsit alábbhagyott, mikor meglátta a féltucatnyi szörnyet maga előtt. Nem telt bele sok idő, feltűnt neki egy ajtó is jobb oldalt, és egyszerre indult meg a felé az ellenségeivel. Még mielőtt oda belépett volna, a sok szörny mögött megpillantott egy ajtót, de most nem törődött vele. Beslisszolt az ajtón, és jól eltorlaszolta azt, majd magas adrenalinszinttel és dübörgő szívvel próbált levegőhöz jutni. Mindenféle benti zajt elnyomó hangzavarral csapkodták az ajtót a dühödt szörnyek, de semmire nem jutottak vele, így Alan némileg megnyugodott. A táskájából vizet vett elő, és nagyot kortyolt belőle.
A szoba elég üres volt – csak néhány lap, és szék volt bent, középen egy kisasztallal. Alan helyet foglalt az egyik széken, és mivel az asztalon látott egy kislámpát, felkapcsolta. Fény töltötte be a kis szobát, ami elég barátságosnak hatott az eddigi körülményekhez képest. Mikor végre levegőhöz jutott, és a dörömbölés is kezdett megszűnni, a fiú a fáradalmak miatt lefeküdt az asztalra, és pihent egy kicsit. Félálomban otthon képzelte magát – a jó melegben, a családjával együtt. Nyugodt volt, és végre boldognak érezte magát. A félelem miatt egyre inkább honvágya volt, vágyott a biztonságra és a szeretetre. Idelent hidegvérű gyilkossá vált, és ez nagyon nem tetszett neki. Ő nem akart mást, csak anyuci kicsi fia lenni még jó pár évig, ehelyett itt rohadt valami épületben. Már biztosan rendőrök sem keresik, 72 óra után mindig feleslegesnek találják… és mióta lehet ő idelent? Egy hete? Talán kettő? Ki tudja… De már biztosan nem keresik, és nem is fogják.
Fél óra pihenés után inkább felült, és úgy gondolta, elolvassa a levelet, amit Lisa írt. Kicsit bunkónak találta magát, elvégre mások levelét elolvasni nem szokás, de ez most nem olyan, mint mikor matek órán két lány levelezik olyan témákról, hogy milyen helyes ez meg az. Ez most sokkal komolyabb. Mellesleg, Lisa már meghalt, soha nem fogja leszidni. Szét is hajtogatta hát a levelet, lassan kisimította, és mikor késznek érezte magát, hogy ránézzen a lapra, olvasni kezdett.

„ Kedves Anya!

Szia.
Ha ezt a levelet megkapod Alantől, akkor én már meghaltam. Ne legyél szomorú, kérlek, ne sírj. Tudom, milyen erős vagy, és azt is, hogy túl kell ezen lépned.
Beszélj Scott, Suze, Anthony, Camille vagy Oliver szüleivel. Ők is meghaltak, már előttem. Az egyetlen, aki életben maradt még, az Alan. Remélem, nem is fog meghalni, és ezt eljuttatja neked.
Sajnálom, hogy valamikor is rossz voltam, vagy megbántottalak valamivel. Nagyon-nagyon szeretlek, és ha minden rosszaságomhoz visszamehetnék, rendes lennék veled.
Én sem haragszom rád semmiért, és szeretném, ha tudnád, hogy senki nem volt olyan fontos nekem soha, mint te.
Tarts ki, élj teljes életet, és soha, senkinek ne hagyd, hogy abba az iskolába írassa a gyermekét, mint ahová én jártam…

Lisa”

Mikor Alan elolvasta a levelet, megrázta a fejét, letörölte a könnyeit, és a zsebébe tette a levelet. Lisa számít rá. Muszáj kijutnia innen, és ezt a levelet odaadnia az anyukájának. Egyébként meg… mit akarnak majd tőle, ha kijutott? Írjon egy könyvet arról, amit látott? Mindenkinek meséljen, mutassa magát egy hősnek, miközben a többieket eltemetik? Nézzék ki a tömegből, mert ő túlélte? Mert ő valahogyan véletlen kijutott? Lehet, gyűlölni fogják érte.
A saját szüleire gondolt. Lehet, hogy ők borzasztóan remélik, hogy hazamegy. Hogy még mindig reménykednek, még mindig várják őt odahaza.
És ő haza fog menni hozzájuk.
Alan olyan hirtelen állt fel, hogy felborult mögötte a szék. Kinyitotta az ajtót, és az előtte álló szörnyetegekkel kezdett harcolni. Egynek a szívébe szúrta a kést, míg egy másik belé karmolt. Összeszorította a fogait, nehogy ordítson, és azt a szörnyet is megölte. Még végzett hárommal, majd, mire az utolsó odaért, ő már az ajtó felé rohant. Kinyitotta azt, és egy lépcsősort látott meg, ami nagyon magasra vezetett fel meredek lépcsőfokokkal. Teljes erőből rohanni kezdett felfelé, de az utolsó előtti lépcsőfoknál elesett. Szinte hallotta, ahogy eltört a bal bokája. Gyorsan húzni kezdte magát felfelé, mert már látta az ajtó túloldalán a fényt. Lassan kimászott, és néhány másodpercig hunyorgott a fényben. Volt még előtte néhány lépcsőfok és egy üveges ajtó, de nagyon jól látta, hogy az iskola melletti zsidótemetőben fog kilyukadni. Tovább kúszott, fel, az utolsó lépcsőfokig, és éppen nyitotta volna ki az utolsó ajtót, amikor a szörny utolérte. A nagy fényben látta, mennyire eldeformálódott az arca. A szemei nem voltak egy magasságban, sőt, az orra is ferde volt, és az egyik fele nagyobbnak tűnt. A szája kicsi volt, de gusztustalan, majdnem szabályos kör alakú, és kilátszottak onnan a feketés, különböző méretű és alakú fogai. A bőre mindenhol vedlett, úgy lógott le róla, mint valami ruha. És ez a szörny megragadta Alan törött bokáját, és annál fogva lehúzta a lépcsőkön. A fiú védte a fejét, hogy ne érje ütés, de a háta és a bordái nagyon fájtak. A szörny pedig csak húzta és húzta tovább, le a második ajtón is, Alan pedig már egyre kevésbé látta a fenti fényt…

Last one

A szörnyek egy ideig döngették az ajtót, de aztán, mikor rájöttek, hogy úgy sem fognak bejutni, szép lassan elszédelegtek. Ez persze nem jelentette azt, hogy Alan és Lisa ki mertek mozdulni onnan.
A hely egyébként egész tiszta volt: találtak élelmet, innivalót, sőt, papír és írószer is volt.  De nem ennek örültek a legjobban: egy nem olyan koszos matrac volt előttük. Itt régen valószínűleg valaki már felkészülten elbújt. De hogy hova tűnt, a két gyerek nem tudta.
Nem is nagyon érdekelte őket.
Egymással szemben ültek le a fal két oldalának dőlve, ahol egymást és a környezetet bámulták. Nehezen vették a levegőt, még az egekben volt az adrenalinszintük. Már mindketten rettegtek: ők ketten nagyon jóban voltak, és eddig, mintegy ki nem mondott szóként lebegett közöttük a tény, hogyha valakit oda kell dobni, akkor az Scott lesz. De ő már meghalt, és egymás kárára nem akartak tovább menni. Egyébként is, rettegtek attól, hogy egyedül legyenek. Már nem is voltak biztosak benne, hogy fent minden rendben van. Esetleg oda is eljutottak azok a mocsadékok…
- Hát, nem gondoltam, hogy ez fog történni valamikor – nevetett fel kínosan Alan, és magához vett egy lapot. Hajtogatni kezdte, és játszadozott vele.
Lisa nem válaszolt, nagyon fáradt volt. Gyenge mosolya jelezte, hogy felfogta azt, amit Alan mondott, és egyetért vele. Nem sokkal később teljes csend vette körül a raktárt: a két gyerek elaludt.
És mindketten szépet álmodtak.
Alan hazasétált az iskolából, és otthon meggyes sütit sütött a nagymamája. Most az egyszer nem volt vele szigorú, kedvesen rámosolygott.
- A kedvencedet sütöttem. – mondta. A fiú éhesen nekilátott a süteménynek, időközben a szülei is megérkeztek, és mosolyogva bámulták fiukat. Alan kishúga nevetve ölelte át bátyja vállát…
Lisa is sietett haza. A kiskutyája kibújt a kerítés alatt, és rövid lábaival gyorsan sietett a gazdájához. Mikor odaért, nyalogatni kezdte az arcát, és elégedetten csóválta a farkát. Együtt mentek be a házba, és Lisa végre megint láthatta az édesanyját. Mindketten sírva ölelték át egymást, mintha a lány ezer éve nem lett volna otthon, majd beszélgettek és mindenféle közös programot találtak ki…
Jól kipihenték magukat, mire felébredtek. Alant elgondolkoztatta az álma, míg Lisa csak sírt az édesanyja miatti hiányérzetétől. Fogott egy lapot, és buzgón írni kezdett rá.
- Mi az? – kérdezte Alan.
- Levél anyunak.
- Ki fogunk jutni!
- Honnan tudod?! Honnan tudhatnád?! Mindenki meghalt körülöttünk, mindenki, érted?! És semmi sem biztos abból, hogy kijuthatunk! Szerinted mennyivel vagyunk a föld alatt?! A suli pincéje, az az alatti suli, meg annak a pincéje! Felfelé nem is biztos, hogy van út!
- De van. És meg fogjuk találni.
Lisa prüszkölt egyet és tovább írta a levelét. Mikor végzett, összehajtotta azt, Alan mellé ült és átnyújtotta neki.
- Ha nem jutnék haza, ezt add oda anyának.
Alan bólintott, és a zsebébe csúsztatta a levelet. Lisa elővette a naplót, amit magával ráncigált már egy ideje.
- Már csak egy bejegyzés van. – kezdte. – Kedves naplóm! Lillyt megint megerőszakolták… és meghalt. Lysanna tanárnő krétával dobálta Annát, egy a szemébe ment, és vérzett neki, most meg fel van dagadva. Engem az előző pillanatig ütöttek, szerintem eltört a lábam. De fentről valami szörny jött le, amin kísérletezett az a német ember, és éppen széttépi a tanáraimat. Végre. És most felém jön…
- Te jó ég. Vajon mi történhetett itt?
- Nem akarom megtudni. – sóhajtotta Lisa, és a táskájába tette a naplót. – De ezt látnia kell a külvilágnak. Ez az egész borzasztó…
- Beszéljünk vidámabb dolgokról? – kérdezte a fiú, és gyengéden megbökte a lányt.
- Igen, az jó lenne.
Kibontottak egy-egy konzervet, magukhoz vettek egy kis vizet, és beszélgetni kezdtek. Először az általuk gyűlölt igazgatójuk és az egyik osztálytársuk incidense jutott eszükbe. Lisa kezdett mesélni.
- Tudod, amikor André elájult, Molly egy kisebbfajta sokkot kapott. Tiffany igazgató nő odament hozzá, azzal a paranccsal, hogy „menj már hátrébb, hát nem fér el!”, mire Molly ránézett, és visszaszólt: „hátrébb mentem, bazd meg.”
- Ez komoly? – Alan a cseppnyi boldogságtól úgy nevetett, hogy még a könnye is kicsordult. – És erre mit mondott Tiffany?
- Semmit, meghúzta magát és inkább ő ment arrébb.
- Beszarás…
Alan öt teljes percig nevetett ezen, akárhányszor csak eszébe jutott, felröfögött és újra lejátszotta magában az elképzelt eseményt. Hátrébb mentem, bazd meg…
Sokáig beszélgettek mindenféléről. Az osztályról, a barátaikról, a családjukról, mígnem hirtelen Alan feltett egy kérdést.
- Emlékszel, mit beszéltünk meg nyelvtan órán?
- Melyiken?
- Tudod, amelyiken nem figyeltünk.
- Melyiken? – vigyorgott Lisa, és ezen megint elnevették magunkat. Alan komoly arccal megszólalt.
- Amelyiken megígértük egymásnak, hogyha emlékszünk rá az első osztálytalálkozón, akkor lefekszünk egymással.
A lány meglepődötten a fiú szemébe nézett, de ő csak komolyan bámult rá. Mikor Lisa felfogta, hogy Alan nem viccelt, prüszkölve megrázta a fejét.
- Nem, ezt nem gondolhatod komolyan…
Néhány pillanat múlva csókolóztak, mindkettejüknek nagyon idegen volt a dolog. A pulóverüket levették, és a földre terítették.
- Lehet, hogy meghalok – mondta zavarban Alan, - de ezt még ki szeretném próbálni egyszer.
Lisa bólintott, jelezve, hogy megérti a fiút, majd lassan levetkőztek egymás előtt. Sok időt töltöttek az előjátékkal, mert fogalmuk sem volt, hogyan kezdjenek neki. Mikor végül mégis nekikezdtek a dolognak, Lisa erősen mart Alan kezébe, mivel nagyon fájt neki. Szép lassan, óvatosan folytatták, míg mindketten szokták a dolgot. Mikor Lisa is megnyugodott, gyorsabb tempóra váltottak, ami teljesen elvette Alan eszét. Csak arra tudott gondolni, hogy nemsokára elélvez, és hogy ez mennyire jó neki. Egyre gyorsabban és gyorsabban mozgott, az agya zakatolt, és hangosan sóhajtozott. Teljesen kizárta a külvilágot maga körül, beleértve Lisát is, és lehunyt szemekkel várta az orgazmust. Mikor végre beteljesedett, hangosan sóhajtozva tett még néhány lökést, majd mély sóhajokkal, még mindig csukott szemmel ült a földre, hogy feldolgozza ezt az élményt.
- Ez… hú… szerinted? – kérdezte felvillanyozottan a társától, de nem kapott választ. Hamar kinyitotta a szemét, és Lisára pillantott.
A lány élettelen tekintetével a plafont bámulta. A koponyáját szépen kettészelte egy balta, amiről a vér egyenesen folyt le a nyakán egészen a vállán levő sebig. Már nem is lélegzett.
Alan egyedül maradt.

Last two

- Menjünk innen – mondta Lisa, és néhány könnycsepp gördült le az arcán. Mindenki szó nélkül, sokkos állapotban pakolt össze és lépett ki a teremből, hogy egy újat keressenek. Anthony élettelen testét letakarták, de már ’hozzászoktak’ a helyzethez. Halkan osontak át egy másik terembe, és hogy gondolataikat eltereljék, a szörnyekről kezdtek értekezni.

***

Eközben egy szinttel feljebb a megmaradt három emberről volt szó – de nem szavakkal. A megmaradt szörnyek dühödten hörögtek egymásnak, fájt nekik a testvéreik elvesztése. Bosszún törték a fejüket, és mivel már rég nem voltak emberek – sőt, ők annak sem születtek -, még állatiasabb és fájdalmasabb kínzást szántak nekik. Eddig féltek tőlük… és ennek ezután is így kell lennie.

***

- Szóval, összefoglalom. Többen vannak, nem csak egy. Ha szíven szúrod, meghal. Csúnya és büdös. Ki kellene innen jutni anélkül, hogy megöljenek.
- Nagyon okos vagy, Alan. – mosolygott gúnyosan Lisa, mire a fiú folytatta.
- Jó, akkor a terv a következő. Tiéd a szablya, Scotté az a vas ott, és enyém a másik. Most reggelizünk, pihenünk kicsit, aztán pedig kijutunk. Oké?
- Oké. Mit meséljek? – kapott elő egy naplót Lisa, majd a másik kezébe egy konzervet.
- Miért érzem úgy, hogy téged nem is érdekel Anthony halála? – vágott közbe Scott.
- Igenis érdekel!
- Nem úgy látszik!
- Mert kikészültem. Hányan haltak már meg?! Oliver, Suzy, Camille, Anthony… kezdek beleszokni! Egyszerűen képtelen vagyok ezt felfogni, így már nem is törődök vele! Fáj, érted?! Hány embernek kell még meghalnia?! Te tudod? Mert én nem, és addig nem tudom majd ezt felfogni, amíg meg nem ölnek engem is!
- Lisa! – szakította félbe a veszekedést Alan, mire a lány sírni kezdett és elvonult a sarokba. A két fiú összenézett, és tehetetlen helyzetük miatt veszekedni kezdtek.
- Miért kötöttél bele? – kérdezte Alan.
- És te miért szóltál rá?
A halk eszmecsere után a fiúk várták, hogy Lisa megnyugodjon, de ez sokáig nem következett be. Onnan tudták, hogy a lány megnyugodott, hogy szablyával a kezében megállt a fiúk előtt.
- Mi lesz már? Indulunk?
A teremből kilépve végigsétáltak a folyosón, és találtak egy lépcsőt, ami lefelé vezetett. Az ajtó, ami a lépcsőnél állt, zárva volt, és akárhogy rohantak neki, vagy feszítették, az ajtó csak állt a helyén, és nem mozdult.
- Hehe, hogy rohadj meg te ribanc, nyílj már ki, hogy rohadjon beléd a… a… rohadjon beléd! – Lisa belerúgott az ajtóba, és a földre ült. A dühtől remegett a keze, és úgy döntött, rágyújt. Egyetlenegy szál volt a zsebében, és ketté volt törve. Még ez is!
Így hát fogta magát, és visszasétált a terembe a cigijéért. A fiúk, mint pincsik követték, nem akarták, hogy baja essen, főleg egy ilyen ijesztő és veszélyes helyen, mint ez. Scott megtörölte a homlokát, sóhajtott egyet és Lisa után indult, Alan pedig halkan sétált mellette. Láthatóan zaklatott volt, és nem akarta már pesztrálni a lányt. Fáradt volt, fájt mindene és félt. Rettegett.
De Lisa nem könnyítette meg a dolgát. A teremben ráérősen rágyújtott, úgy gondolta, hogy őt aztán semmi nem bánthatja. A fiúk hozzá sem szóltak, hagyták, hogy azt tegye, amit csak akar, elvégre Lisa egy nő.
- Tudom, mit gondoltok. – fújta ki a füstöt a száján a lány, majd a cigit elnyomta egy padon. – Ne érdekeljelek titeket. Ki vagyok én nektek? Senki. Menjetek nyugodtan, én elleszek magamnak.
- Neked meg mi bajod van?! – Alan két oldalról megfogta Lisa arcát, hogy az a szemébe nézzen. A pillanat romantikus lett volna, ha nem egy ijesztő helyen vannak, borzalmas szörnyekkel és ki tudja még, mivel.
Alan folytatta.
- Nyugodj meg! Kijutunk, és ott még szükség van rád! Vegyél mély levegőt, és nyugodj meg! A rossznak hamarosan vége.
- Köszönöm – sóhajtott Lisa, és magához ölelte a fiút. Scott mélyet sóhajtott.
- Oké, elég a drámából. Mehetünk, jó?
- Scott… na ezért nem lesz neked soha barátnőd.

***

A szörnyek lementek a régi épület alagútjához, és vártak. Nem voltak teljesen gondolkodásképtelenek. A dédszüleik, talán, még emberek voltak, és áramot vezettek beléjük. Ez megmaradt a testükben, így, mikor a dédszüleik párosodtak, megszülettek a nagyszüleik. Ők már nem voltak teljesen emberiek, és a szívük nagyrészt az áram miatt dobogott. Addig folytatódott a családon belüli párosodás, míg megszülettek ezek a szörnyek. Mindegy, milyen szervük áll le, az áram miatt működnek a szerveik, míg a szívük le nem áll. Erre pedig rájöttek azok a gyerekek.
De most már túl sokan vannak.
Esélyük sincs 15 szörny ellen.

***

Lisa megint rágyújtott, miután megebédeltek, és elindultak ahhoz az ajtóhoz, amit a lépcső alján találtak. A lány nevetve fújta a füstöt, mikor nézte a fiúk bénázását, és néha a szablyáját forgatta. Hirtelen beindult a tűzjelző, és hangosan csipogni kezdett, mire Lisa kezéből kiesett a cigaretta. Hamar ömleni kezdett fentről a víz, és kinyílt az ajtó. Mögüle viszont rengeteg szörny jött elő. Alan és Lisa nekiálltak gyilkolni, Scott viszont nem találta el a szörny szívét. Rengetegen rohantak rá, és Alanék már csak a vért látták, és a fiú beleit, amit szerteszét dobáltak a szörnyek. Lerohantak a lépcsőn, a sok valami pedig követte őket. Az első ajtón beléptek, és magukra zárták azt.
Bent ragadtak egy raktárban…
És ketten maradtak.

Last tree

A csonka csapat támolygó léptekkel ért le a régi iskola épületébe.

- Visszajött a világítás… - Scott már csak ennyit tudott mondani, és már Lisában sem volt erő, hogy visszavágjon valamit. A legközelebbi terembe beérve alaposan szétnéztek, és mikor nem láttak bent semmiféle mozgást, beslisszoltak, majd becsukták az ajtót és eltorlaszolták azt.

- Itt van egy kis keksz, meg 1940-es évekbeli víz. Soha többé nem mozdulok el innen – jelentette be Scott, és falatozni kezdett. Mivel a többiek nem láttak grimaszt az arcán, odarohantak és ők is mohón enni kezdtek.

Nem sokkal később a földön ülve bámulták egymást. Annyira fáradtak voltak, hogy a csend kínossága sem tűnt fel nekik.

Lisa egyre csak Alant bámulta. A fiú nyugodt volt, legalábbis annak tűnt. Napbarnított arcát maszatos foltok kenték össze, a szeme már nem fénylett. Látszott rajta, hogy mennyi mindenen ment keresztül, és hogy valami nagyon bántja.

- Nem nézünk szét? – érdeklődött Alan, bizonyára megzavarta, hogy őt bámulták, és hamar feleszmélt a csendből. Mindenki egyszerre ugrott fel, kivéve Anthonyt, aki nagyot nyögve terült el a földön. 

- Nagyon fáj…

- Mi a baj? – guggolt le mellé Lisa. Anthony egyre csak a hasára és a bordáira mutatott, de néhány halvány folton kívül nem láttak semmit. Na persze a csúnya, gennyes karmoláson kívül, de a fiú nem arra panaszkodott. A homloka verítékezett, nagy fájdalmai voltak.

A többiek nem vették viccnek a dolgot, gyorsan a lehető legkényelmesebb ágyat elkészítették a fiúnak, és hagyták, hogy pihenjen. 

- Scottal elmegyek beszerző körútra, ti maradjatok itt. – mondta Alan.

- Még mit nem! – kezdett ellenkezni Scott. – Én biztos meg nem öletem magam!

- Kérlek, most nincs erre idő – suttogta Lisa a felzaklatott fiúnak, aki neki is visszaszólt.

- Nem megyek ki, és kész!

- Ne veszekedjetek…

Anthony fájdalmas, gyenge hangja kizökkentette a többieket a veszekedés hangulatából, és meggyőzte Scottot, hogy Alannel tartson. Mikor a két fiú kilépett a teremből, Lisa megint eltorlaszolta az ajtót, és valami unaloműző után nézett. Talált is egy rózsaszín, virágos naplót az egyik padban, amit a kezébe vett, és kényelembe helyezte magát Anthony előtt.

- Olvassak neked? – kérdezte kedvesen, mire a fájdalmakkal küzdő fiú mosolyogva bólintott. Lisa kinyitotta az első oldalon a füzetet, és olvasni kezdett.

- Kedves naplóm.

Már ez után összeráncolt szemöldökkel olvasta tovább a sorokat.

- Azért írok naplót, mert már nem bírom. Ha most nem mesélem el ezt valakinek, akkor meg fogok őrülni. Kedves naplóm, olyan szörnyűségekkel leszel tele, amit senkinek sem szabadna megélni. Lysanna tanárnő megint megcibálta Annát, amiért rosszul válaszolt egy kérdésre. A fejét a padba ütögette. Most véraláfutásos neki, és három napja szédül. Az igazgató megint beráncigálta Lillyt a szertárba és megerőszakolta. Onnan tudom, hogy mindenki hallotta a sikításokat, Lilly nem tud járni, sem ülni, és odabent vér volt. Én pedig a héten nem kaptam verést, mert egy óra alatt nagyon szépen felmostam az iskolát. A szüleim nem hiszik el, hogy milyen zsarnok ez a hely, de folyamatosan dolgoznak és át sem tudnak íratni másik iskolába. Másik iskola pedig csak 15 km-re van innen. Kár…

- Inkább többet ne olvass fel, jó? – suttogott Anthony, és meg akart fordulni, de éles fájdalom hasított az oldalába.

- Mi lehet a baj? – Lisát egyre jobban zavarta, hogy az osztálytársának fájdalmai vannak. Bár élne Camille! Ő biztos tudná a megoldást…

Három halk kopogás zavarta meg a csendet. Lisa beengedte Alant és Scottot, majd szétnézett a zsákmányuk között. Talált valamiféle konzervet, amit kitépett, és egyből lapátolni kezdett. Mikor befejezte, Anthonynak is kinyitott egyet, és megetette. A két fiú eközben csendben evett. Mikor végeztek, úgy döntöttek, aludni fognak, de ezzel volt egy kis probléma: egyikük sem volt álmos. 

- Olvasok még. – ajánlotta Lisa.

- Eszedbe ne jusson! – mordult rá Anthony, és elfordult, majd nagyot is ordított.

- Ez nagyon fáj!

- Halkabban, Tony – kérte Alan, de közelebb lépett hozzá, hogy megnézze, mi lehet a baj. Természetesen, mivel biológiaórákon azzal foglalkozott, hogyan idegesítse a tanárt és ezzel együtt nevettesse az osztályt, fogalma sem volt róla, hogy Anthonynak belső vérzése volt.

Ahogyan senkinek sem.

- El kell mennem vécére – suttogta Lisa, és volt olyan bátor, hogy bevállalta, hogy egyedül megy. Halkan kiosont az ajtón, és keresett egy nyugodt kis sarkot az egyik teremben. Szépen elvégezte a dolgát, aztán hörgést hallott. Ereiben majd’ megfagyott a vér, így bebújt a szekrénybe. Éppen abban a pillanatban lépett be az a valami az ajtón, és körülnézett. Állkapcsáról véres húscafatok lógtak, és a vékony teste mindenhol piszkos volt. Úgy nézett ki, mint egy ember, csak sehol nem volt rajta szőr, és a teste úgy alakult át, hogy könnyebb legyen vele vadászni. A vékony, rothadó bőre alatt látszódtak az izmai, de Lisát nem ez érdekelte. A szörny csúnya volt és borzasztó büdös. Kész.  

Az említett izé közeledni kezdett a szekrényhez, mire a benne lapuló Lisa szorosan behunyta a szemét, és alig vett levegőt. Látta, ahogyan a szörny lassan becsukja a terem ajtaját, de nem lép ki. Érezte, hogy valami nincs rendben, így szétnézett a szekrényben. Talált egy szablyát, de nem volt ideje csodálkozni ezen, ugyanis a szörny kinyitotta a szekrényt, de nem adott ki hangot. Bizonyára csendben akarta elfogyasztani áldozatát, de nem sikerült neki, ugyanis a rettegő lány egy határozott mozdulattal átdöfte újonnan szerzett fegyverével a szörny fejét. Amikor az ugyanolyan mozgásban maradt, kihúzta a szablyát a fejéből, és a szíve felé irányította. A szörny egy pillanat alatt megdermedt, rángott párat, majd a szablyáról lecsúszva a földre zuhant. Lisa kapkodva vette a levegőt, és elindult az ajtó felé. Éppen, amikor ki akarta nyitni azt, megelőzte egy, az előzőhöz hasonló szörny. Csendben mögötte maradt, hagyta, hogy a szörny észrevegye halott társát, majd, mielőtt az hangot adhatott volna ki, átszúrta a szívét, ezzel örökre elhallgattatva őt. Mint aki jól végezte dolgát, osont vissza a másik terembe a barátaihoz. Mosolyogva, mégis adrenalintól telve és rettegve nézte a három fiút, akik értetlen tekintettel bámulták.

- Mi… mi történt? – bökte ki először Alan.

- Megtanultam egyet s mást a rohadékokról – sóhajtott elégedetten egyet Lisa. Fél órán keresztül egymással szemben ültek, és azt írták fel egy füzetbe, hogy mit tudnak már ezekről a lényekről. Viszont pillanatok alatt besötétedett, szóval úgy döntöttek, hogy hanyagolják a dolgot, és reggel tovább beszélgetnek. Mindenki Anthony fájdalmas zokogására aludt el.

Másnap reggel Lisa a helyzetéhez képest vidáman ébredt fel. Nagyot nyújtózkodott, és felült. Mikor a szeme megszokta a kevés fényt, egyből rájött, mi nincs rendben.

Hideg volt mellette a takaró.

- Anthony, kérlek, ne csináld ezt velünk. Légy szíves, Anthony! – rázogatta a halott testet, ami persze nem mozdult meg. Ezzel a zajjal Alanék párosát is felébresztette, így hárman ébredtek rá arra, mi történt.

Hárman maradtak.

Last four

- Miért? Miért?! – zokogott Lisa Suzie élettelen, hideg karját szorongatva. Nem volt képes felfogni, hogy hagyhatta el a legjobb barátnője. Nem tudta felfogni, miért tette – de nem is akarta. Egyáltalán miért kellett neki öngyilkosnak lenni? Ő volt az egyetlen, aki miatt nyugodt tudott maradni, egyfajta támasz volt neki, még akkor is, ha Suzie rettegett és mindig kiakadt. Akkor is ő volt a legjobb barátnője. És nem kellett volna meghalnia.
- Szerintem keressünk magunknak más helyet. – ajánlotta Alan.
- Szerinted itt fogom hagyni Suzet?! – kiabált Lisa. Camille csitította.
- Az sem jobb, ha a zajunkkal idehívjuk a szörnyeket.
Sokáig nyugtatták Lisát, mire rá tudták venni, hogy hagyja ott az élettelen testet, és keressék inkább a régi iskolát. Előtte gyengéden elfektette Suzie véres testét az ágyában, és be is takarta.
- Szép álmokat – suttogta neki utoljára.
Az ajtón kilépve mind az öten kerestek valamit, ami később fegyvernek használhatnak. Lisánál tégla volt és néhány nagyobb törött üvegdarab, Alan és Scott vasrudakat fogott, Anthony ugyanilyen rudat, csak fa anyagút, Camille pedig valami kemény, de hajlítható, körülbelül egy méter hosszú anyagot vett a kezébe, amivel jó nagyot lehet csapni. Körülbelül úgy nézett ki, mint a zuhanyzó csöve. Újonnan szerzet fegyvereikkel indultak a régi iskola megkeresésére. Nem tudták, mire számíthatnak, sőt, azt sem, hogy egyáltalán túl fogják-e élni. Vagy amíg kijutnak, vagy úgy egyáltalán. Akár ma estig. Ki tudja, mennyi van még azokból a gusztustalan, vérengző valamikből, amiknek köszönhetően Suzie annyira kiakadt és megőrült, hogy…
- Elegem van! – mordult fel Lisa néhány perc séta után. – Kinyírom az összes kis gecit, ami idelent van. Több embert nem fognak megölni közülünk…
- Nyugodj meg. – szólalt meg halkan Anthony, de a hangja zaklatottabb volt, mint azelőtt.
- És mégis hogy nyugodjak meg? Előbb Oliver, aztán Suzie… kinek kell még meghalnia?! Semmire sem megyünk a kibaszott nyugodtságunkkal!
Camille összerezzent a hangos ordítástól. Anthony vett egy szaggatott mély levegőt, de nem tudott mit mondani. Mintha az agya helyén nem lett volna semmi, csak üresség, vagy egy nehéz kő, amiből lehetetlen bármi értelmet kicsikarni. Szerencsére Alan megmentette a helyzetet – neki mindenre volt valami megoldása.
- Attól, hogy ordibálsz, csak idehívod a szörnyeket. – mondta halkan.
- És?! Legalább megölhetjük őket! – jött a válasz Lisától, aki egyre inkább beleélte magát a ténybe, hogy megöli azokat, akik a barátnője vesztét okozták. Azok a mocskos, büdös kannibálok…
- Ha egyszerre rontanak ránk, esélyünk sincsen. Inkább jussunk ki, aztán majd felgyújtjuk a helyet, vagy tudomisén.
Alan megoldása kissé megnyugtatta a legzaklatottabb lányt, így végre elindulhattak azon az úton, amelyik szerintük az utat jelentette a régi épülethez. Órákig bolyongtak a monoton, büdös falak között, mígnem Camille újból megállt.
- Megint ugyanannál a betört ablaknál vagyunk, mint múltkor… valamit nem veszünk észre. – szólalt meg, mikor mindenki rá figyelt.
- Talán van a másik irányba még út – hozta fel Scott. A keze kicsit véres volt amiatt, hogy az estét a fal kaparásával töltötte.
- Lehetséges, de akkor is megpróbáljuk, ha nem. – szólt Anthony. –Mert innen úgysem jutunk sehova.
- Micsoda felfedezés! – gúnyolódott Lisa, de az egyre csökkenő tömeggel indult az ellenkező irányba.
Semmit nem találtak. Legalább két órán keresztül bóklásztak a semmiben – eredménytelenül. Illetve, utat nem találtak, de a konzervekkel jól laktak… már amennyire éhesek voltak. A szomjúság viszont annál is borzasztóbban hatott rájuk, alig várták, hogy végre egy kis vízhez jussanak. A csapokból csöpögött valami, ami a vasas vízhez hasonlított, de a bűze miatt eléggé elkerülték őket. Már éppen csak suttogtak a torkuk szárazsága miatt, amikor Camillenek támadt egy ötlete.
- Keressünk lehetőleg tiszta üveget, és a vasas vizet forraljuk fel! Annak a párája pedig le fog csapódni egy másik edénybe. Az tiszta…
- Ez jó ötlet! – helyeselt Anthony. – Keressünk valamit.
Sok üveg volt odalent, de sokáig keresgéltek, és a dolog akkor sem volt valami steril.
- A törött üvegekből sokkal több van… összerakhatnánk azokból – morgott Lisa. Mikor összerakták a tákolmányt, megtöltötték a fazekat, amit találtak, vízzel.
- Már csak meg kell gyújtanunk… Lisa, ideadnád a gyújtód? – kérdezte Camille, mire a lány szeme felcsillant. Tényleg, neki van gyújtója, és cigije is! Attól, hogy focizott, még a káros szenvedélyeknek is hódolt, de a cigarettára egyenesen rá volt szokva. Miután a fazék alatt meggyújtottak egy kis fa ajtó-maradványt, ő is megnyújtotta a töltött cigarettáját. A nikotin nyugtatóan hatott rá, és kiélvezett minden egyes slukkot. Más nem dohányzott, szóval arrébb mentek tőle, mivel a füst a zárt területet ellepte. Mikor befejezte a cigarettáját, a morgó társaság felé fordult, akik azért morogtak, mert a tákolmányuk egyáltalán nem volt hasznos tiszta víz készítésére. Így, mivel a torkuk már égett a szárazságtól, megitták a piszkos, gusztustalan vizet – bár öklendezve, és orrukat befogva.
- Október 15 – kezdte Scott, és előkapta a lapot, amit pár napja találtak. – Az alanyok láthatóan erősödnek és agresszívebbek. Szerintem van hatása a kísérletnek.
- Fúj, hagyd már abba! – szólt rá Lisa, de Scott folytatta.
- Várjatok, ez az utolsó! Nagyon csúnyán írták, lassan tudom majd lefordítani. Segítség… ütik a kaput… kijutnak… jö… hát, ez a vége. Szerintem kimúlt.
- Úgy kell neki! – válaszolt Lisa.
- Nekem van egy olyan érzésem, hogy ezek garázdálkodnak itt… vagy az eldeformálódott családjuk – jelentette be Alan, és a többiek igazat is adtak neki. Hamarosan újból útnak eredtek. Anthony sziszegve állt fel a sebei miatt. Elhatározták, hogy tiszta gézzel csavarják be a fiú karját.
- Te jó ég! – szólalt meg Camille, amikor Anthony karjáról levette a gézt. – Ez nagyon elfertőződött!
Anthony karján a véres csík gyulladt volt és sárga. Camille nyomkodni kezdte, mire véres és gennyes folyadék jött ki a mély sebből. Anthony ordított a fájdalomtól, de hagyta, hogy Camille tegye a dolgát. Mikor a duzzanat kicsit kisebb lett, rátekerte a gézt Anthony karjára, majd, mikor mindent összeszedtek maguk körül, elindultak tovább.
- Megint ez a rohadt törött üveg! – kiabált Lisa az eddigi ’biztos pontjukhoz’ érve. Levágta magát a földre, és duzzogva bámulta a többieket.
- Lis, állj fel. - kérte Alan. Egyre idegesebb volt, és nem akarta még több nyugtatással tölteni az idejét. Lisa elfordult tőle, majd felcsillant a szeme. A törött ablak mögött ugyanis volt egy ponyva, ami egy ajtót takart el előlük. Hogy hogy nem látták eddig…
Izgatottan felállt, és elrántotta az ablakot az ajtó elől, majd kirúgta azt. Lentről halvány fénycsíkot láttak.
- Baszki, ezt hogy nem vettük észre? - kérdezte vigyorogva Anthony, és a csapattal leindult a pincébe. Halk, de gyors léptek zaja hallatszott a szűk folyosón. Majdnem leértek a legalsó szintre, mikor lekapcsolódott az áram, és ezzel egyidejűleg állati morgást kezdtek hallani, majd csoszogó lépteket.
- Bújjunk el! – suttogta félve Camille. A sötétben tapogatóztak a folyosón, és találtak 2-3 szűk, sötét rést, amibe belepasszírozták magukat.
Vártak. A csoszogó léptek egyre közelebb értek. Mindenki valaki mással bújt a résbe, kivéve Camillet. Reszketett, körmeit a tenyerébe vájta a félelemtől. A foga vacogott, így összeszorította azt. Nem tudott a poshadt büdösségre, és a kezére ragadó pókhálóra gondolni.
A gusztustalan szörny megállt előtte, és a levegőbe szagolt. A lány még a lélegzetét visszatartva is érezte, hogy az a valami előtte mennyire büdös. Mintha valamit megrohadt hulla lenne. És azok a hosszú karmok…
A sikítás a torkára fagyott, mikor felfogta, hogy ezek a bizonyos karmok pont felé tartanak. A lény végigszántotta a lány arcát, köztük a bal szemét is. Camille hangos sikításba kezdett.
- Cam, hol vagy? – ordították a többiek, ő pedig csak sikított a felgyülemlett adrenalintól addig, amíg a hosszú karmok át nem szúrták a torkát. A tekintete a semmibe révedt, és térdre esett. Még éppen látta, ahogy a többiek valamivel átszúrják a szörnyet, aztán jól megtapossák. Halványan kiáltásokat hallott…
- Camille, tarts ki!
 Négyen maradtak.

Last five

A gyerekek úgy iszkoltak vissza a hatágyas szobába, mintha nyulak lennének, aki a vadász puskája elől menekül a réten. Biztonságosan becsukták maguk után az ajtót, és visszamásztak az ágyaikra. Suzie sírt – képtelen volt felfogni, hogy itt valakit megöltek.

Megöltek? Ez enyhe kifejezés. Kettétéptek.

- Ez már nem vicces, menjünk vissza… haza akarok menni… - nyöszörgött.

- Nyugi – szólt Anthony. – Mi is haza akarunk menni, de majd megoldjuk valahogy. 

Ez után senki nem akart a másikhoz szólni, elfeküdtek az ágyukon a hűvös, málló falak között, és csak gondolkoztak.

Hogyan történhetett ez? Miért kellett Olivernek meghalnia csak azért, mert ők szórakozni akartak? Egyáltalán mi van idelent, ami elkapta a barátjukat?

Félelemtől reszketve próbáltak elaludni, de ez nem sokuknak sikerült. Egyedül Scott tudott egyhuzamban hat órát aludni. A többiek fél óránként-óránként felkeltek, Alan viszont összesen, ha másfél órát aludt. Nem volt képes belenyugodni abba, ami történt. Ha ő nem akar ide lejönni, Oliver még mindig élne…

 Délelőtt tizenegy óra körül rászánták magukat, hogy kilépjenek az ajtón, és tovább induljanak. A hasuk már korgott, szóval a fő céljuk az élelemszerzés volt. Órákig bolyongtak a koszos beton alagútjaiban, de csak halott patkányokat és csótányokat találtak. Végül visszajutottak az emeletes ágyaikhoz.

- Itt van egy polc – mutatott Anthony a falra felszerelt tákolmányra. Nagy szerencséjük volt, ugyanis a polcon találtak egy kevés élelmet, de ez közel sem volt elég nekik. Végső elkeseredésükben Suziet hallgatták.

- Találtam egy korábbit. Szeptember 10. Hitler parancsára Amerikába utazom, hogy kísérleteket hajtsak végre zsidókon. A kísérleti… pillanat, megnézem a szótárban… zónám az iskola felett lesz. Az egész emeletet átalakították szép summáért, és 13 nap múlva már neki is állhatok kísérletezni.

- Mekkora patkány volt ez a csávó… - szólalt meg Lisa. Hangjából érződött a mély megvetés és szánalom. 

- Így kell a zsidóknak! A németek egyébként is mindig piszkálták őket – jelentette be Scott, de mindenki lehurrogta.

- Ennek semmi értelme! Miért jó nekünk ez a helyzet? – kérdezte Alan a németeket imádó fiút, aki erre a szőke tincseibe túrt.

- Nem azt mondtam, hogy jó, hanem hogy mindig a zsidókat fogták ki – védte magát Scott.

- Mindegy. Folytassam? – kérdezte Suzie. Sokan helyeseltek, szóval megköszörülte a torkát, és a kezébe vette a következő lapot. Már sorba rakta őket.

- Szeptember 30. A hónap utolsó napja, és én most kezdem igazán a kísérletet. Ma mindenkibe vezettem áramot, az alanyok 1 hete csak folyadékon élnek. A fájdalom… öhm, bocsi, utána nézek… látható volt az arcukon, de más elváltozást nem láttam azokhoz a zsidókhoz képest, akikbe úgy vezettem áramot, hogy szilárd ételt is ettek. Talán ez is csak egy… sikertelen kísérlet lesz?

- Na, Scott, ez jó? – fortyant fel Lisa.

- Nem, nem jó.

Hamarosan újból úgy döntöttek, hogy felfedező-körútra mennek, és keresnek még élelmet, hiszen mindenki gyomra fájdalmasan kordult meg. Lassan léptek ki az ajtón, és a halvány, plafonról beszűrődő fény miatt nem használtak vakut. Elindultak egy olyan útvonalon, amerre a régi iskolát sejtették. Valahol erre, itt, alul. Legalábbis ezt írta az az őrült német professzor. 

- Körbe-körbe megyünk! – csattant fel egy óra bandukolás után Camille. – Ezt a betört ablakot már háromszor láttam.

- Akkor menjünk ezen az ajtón! – mutatott Anthony egy becsukott ajtóra, ami nagy nyikorgással nyílt ki. Mire akkora rés keletkezett közte és a fal között, hogy egy gyerek is átférjen rajta, az ajtó megvált eddigi tartójától, és leszakadt. Tony letette az ajtót a földre, és egyszerűen tovább ment. A többiek követték.

Néhány perccel később fellélegezhetett a csapat, ugyanis találtak konzerveket és üveges vizet. Elég rossz állapotúnak tűntek, de mivel ők éhesek voltak, fejenként megettek egy konzervet. Nem tudták, mit is esznek igazából.

A maradék ételt magukhoz vették, és úgy indultak tovább. A hely annyira sötét és piszkos volt, hogy alig találtak vissza az úgynevezett menedékhelyükhöz. A hat ágyra leülve azon kezdték törni a fejüket, hogy most merre tovább. Nem ismerik a terepet, és fogalmuk sincs, merre kell menniük. Hát akkor mit tegyenek?

Scott a hosszú ujjait ropogtatta, és próbált megnyugodni. Mit érezhet most az édesanyja? Mit érezhet most akármelyikük szüleje? Vajon mennyire keresik őket? Mi fog történni? 

Kijutnak egyáltalán valaha?

- Biztosan kijutunk. – szólalt meg Anthony, mikor az utolsó kérdést boncolgatták. Ő annyira nyugodnak tűnt. Most az egyszer senki nem nézte tudatlannak, hiszen ő volt az egyetlen, aki tudott hatni a csapatra a nyugodtságával. Órákig ültek az ágyaikon, és néha meg-megszólalt valaki. Már nem csak a halálról volt szó – gyakran említették a családjukat és a barátaikat is.

- Jobb lett volna, ha Oliver helyett Hilary hal meg – vetette fel az ötletet Suzie. Hilary is az osztályukba járt, egy beképzelt lány volt. Senki sem szerette, mert mindig ő akart a figyelem középpontjában állni, gyakran volt önző és sokszor parancsolgatott, de ez nem volt ok arra, hogy a többiek ne hurrogják le a lányt.

- Senkinek ne kívánd a halálát, Suze – szólalt meg Alan. – Még ő sem érdemelte volna azt, ami Oliverrel történt.

- Igazad van, sajnálom. Én csak…

De nem fejezte be. Mindenki tudta, hogy természetesen nem akart rosszat senkinek, és hogy őt is megviselte a baleset. Ugyanúgy, mint mindenki mást.

A csendet újból Suzie törte meg néhány perccel a bocsánatkérése után. Kínosan érezte magát, hogy ki kell mondania a problémáját.

- El kellene mennem klotyóra.

- Nekem is – szólalt meg Camille.

- És nekem is – Alan fel is pattant a helyéről. Nem sok idő kellett, míg mindannyian úgy döntöttek, hogy keresnek egy mellékhelyiséget. Mivel már láttak egyet az eddigi útjuk során, viszonylag hamar megtalálták a bejáratot. Az ajtók rozogák voltak, és alig lehetett becsukni őket. Beléjük volt vésve, hogy „női”, és „férfi”. Persze azért viszonylag nehéz volt ez kibetűzni a fa anyagából, mivel már több helyen is elrohadt az ajtó, és nem volt… újkori állapotban.

A csapat kettévált: a három lány a női mosdóba ment, a fiúk pedig értelemszerűen a férfiba. Az utóbbi csapattal nem volt probléma, mindent elvégeztek, amihez csak kedvük volt.

De néhány méterrel arrébb…

- Fúj! Esküszöm, ilyen gusztustalan budiban még sosem voltam, pedig azért a focicsapattal sok helyen voltunk, és nem is vagyok finnyás… - nézett körül Lisa. Szó, mi szó, a mosdó nem volt valami szép látvány. A csempék fele le volt törve, vagy meg volt repedve, a többire pedig rá volt száradva a mocsok. A WC teteje is hiányzott, konkrétan az ülőkére guggoltak rá a lányok, hogy sikerüljön nekik elvégezni a dolgukat. A falra azonosítatlan, gusztustalan dolgok ragadtak. 

Mikor mindenki végzett, és a mosdó előtt gyülekeztek, hirtelen a maradék áram is elment, ami eddig működött.

- Most meg mi történt? – kérdezte Suzie, és közelebb húzódott ahhoz a személyhez, aki a legközelebb volt hozzá. Jelen esetben Anthonyhoz.

- Elment az áram. Vakuzzunk – ajánlotta Alan, és mikor bekapcsolták a készülékeket, elindultak a menedékük felé.

Talán ott majd visszajön az áram, és tovább kutathatnak. Ahogyan a szoba felé mentek, megláttak egy fehér kupacot a folyosó egyik szakadt ágyán. Rávilágítottak, és az a valami feléjük fordult.

Suzie sikítani kezdett, és elrohant. A szörny utána vetette magát, de a többiek, miután felocsúdtak a sokkból, elindultak a földön fetrengő páros felé. Anthony lecibálta a szörnyet a lányról, és ütni kezdte. Titokban örült neki, hogy bokszedzésekre járt, így meg tudta menteni az osztálytársát.
Suzie még néhány másodpercig a földön csapkodott és sikongatott, alig bírt megnyugodni. Mikor sikerült kicsit magához térnie, felállt, és végignézte, ahogyan Anthony kitöri a lény nyakát, és a földre dobja. Nagyot sóhajtott.
- Nagy nehezen nyertem.
A fiút véres foltok tarkították, de ez őt nem zavarta. A lányhoz ment, aki egyre inkább megnyugodott.
- Jól vagy? – kérdezte tőle, és kettejüket körbeállta a tömeg. Végigvilágítottak a lányon, de a nyakán és a bal alkarján levő hosszú, elég mély vágásokon kívül nem láttak mást. Körülbelül Anthony is így nézett ki, de hősiesen tűrte a fájdalmat.
Mivel odalent elsősegélykészletnek csak géz volt lent a menedékükben, visszamentek oda, és magukra tekerték az anyagot. Az ajtót eltorlaszolták, hogy senki ne jöhessen be oda. Rettegtek.
Szinte mindenki forgolódott egész este, Camille és Suzie sírtak. Scott a falat kaparta. Lisa, Anthony és Alan az emeletes ágy tetejét bámulták. A többiek szinte hihetetlennek tartották, hogy ők hárman hogy maradhatnak ilyen nyugodtak.
Hamarosan mindenki elaludt.
Reggel Alan arra ébredt, hogy az arcára csöpög valami nedves. Megdörzsölte az arcát, és a kezére nézett. Véres volt.
Hirtelen felült, és világítani kezdett Anthony telefonjával, aki mellette aludt. A vaku fénye hamar rávilágított a tényre, hogy a felső ágyról folyik a vér. Alan gyorsan felmászott oda, és felkiáltott.
Mindenki felébredt a zajra, amit a fiú okozott. És ők is meglátták az okát.
Suzie arca hófehér volt, szinte beleolvadt a plafonba, szemeit lehunyta. A nyaka, amin egy vágás díszelgett, hátrahanyatlott, és ugyanez volt a csuklójával is. Már elvérzett. A falra vérrel felírta: sajnálom. Szeretlek titeket és a családomat.
De elmondani már nem tudta.
Soha többé.
Már csak öten voltak.