After

Alan

A temetőben álltam – feketében. Mellettem a szüleim, körülöttem rengeteg ember.
Előttem hat sír.
Mind a hat üres: Oliveré, Suzyé, Camilleé, Anthonyé, Scotté és Lisáé. Senki nem ment le a holttestükért.
Egy hete vagyok idefent. Mikor a szörny lerántott, elővettem a szablyát, és szíven szúrtam. Lassan felcsoszogtam a lépcsőn, és kijutottam a temetőbe. Átvágtam rajta, és hazabotorkáltam.
Anyám sírt, mikor meglátott. Átölelt. Én is sírtam. Levetkőztetett, és megfürdetett, mint kiskoromban. Folyt le rólam a retek és a vér, a víz szinte fekete volt. Rettentő jól esett megint tisztának lenni.
Elmondtam, hogy mi történt odalent. Anya azt mondta, hogy pontosan egy hétig voltam ott, és hogy be fogják zárni az iskolát. Ed bácsit, a gondnokot lecsukták. Anyám sírt, és szitkozódott, azt mondta, Ed bácsi megérdemli a börtönt, miatta haltak meg a többiek. Láttam a szemében a félelmet – soha többet nem akart elengedni.
Elmondtam, mi történt a bokámmal, így egyből rohantunk a sürgősségire. Tényleg eltört, szóval bekötözték, meg minden, amit ilyenkor csinálni szoktak. Nem tudom, nem figyeltem. Újra és újra láttam a rémképeket: Olivert leszakadt fejjel, Suzet felvágott erekkel, Camillet átszúrt torokkal, Anthonyt karmolásokkal és véraláfutásokkal, Scottot, akinek kitépték a beleit, és Lisát, fejében a baltával. Vajon én hogy haltam volna meg? Biztos valami jót találtak volna ki nekem is.
Miután megcsinálták a lábam, hazamentem, és végre aludtam egy jót – már amennyire jónak lehet mondani a rémálmokkal, emlékezéssel teli alvást. Reggel rendőrök jöttek a házba, és mindenről kikérdeztek. Elsírtam magam, és a végét már füzetbe írtam nekik. Nem hiszem, hogy elhitték, de a többiek meghaltak, és nekik csak ez számított. Mellesleg odaadtam a naplót, és mindent, amit lentről hoztam fel. Még este elvonszoltam magam Lisa anyukájához, és átadtam neki a levelet. Zokogott, és képtelen voltam megvigasztalni. Azt már meg sem mertem említeni, hogy elvettem a lánya szüzességét. De amilyen körülmények között tettem… inkább nem is akarok gondolni rá.
Másnap nem történt semmi, csak az után. Bekerültem az újságba, a történetemmel és mindennel. Szétcibáltam az egészet… Délután eljöttek hozzám a rendőrök, és köszönetet mondtak, ugyanis pontot tehettek egy durva ügy végére a napló miatt. Gondolom Lysanna tanárnőre, meg az igazgatóra gondoltak…
Az ötödik nap jött a hír, hogy Ed bácsi felkötötte magát a börtönben, elvileg elolvasta a cikket, és depressziós lett. Nem igazán érdekelt, a halálesetek száma eléggé megsokszorozódott az utóbbi időben… én már nem is számolom.
Másnap el kellett mennem az iskolába, és mint egy hősnek, fel kellett gyújtanom az egész épületet. Nem tudom, miért pont nekem kellett, de megtettem, mert nagyon jól esett. Ez benne volt a tévében, és a ’hősködésem’ miatt nagyon ideges voltam. Mintha az az egy hét, amit lent töltöttem, az embereknek csak egy érdekes sorozat lenne. Egy nagy szart! Megnézném, ők mit tettek volna odalent… Délután valami tudósok jöttek, vagy micsoda, és a szörnyekről érdeklődtek. Annyira az intim szférámba férkőztek, hogy egy óra múlva elküldtem őket a francba.
Aztán másnap jött a temetés. Ott álltam, feketében, magam körül gyászoló emberekkel. Sokan sírtak, és jöttek oda hozzám, hogy a saját gyermekükről kérdezzenek. Én elmondtam mindent, de az arcokat látva lehet, hogy mégsem kellett volna.
Végezetül pedig én mondtam beszédet. Már előre megírtam, szóval a mikrofonhoz léptem, és rekedt hangon nekikezdtem.
- Nem nekem kellene ezt a beszédet mondanom. Nem ismertem úgy mindenkit, mint ahogyan a családja, és egy héten belül sem tudtam senkit igazán megismerni. Mindenki borzalmas halált halt, és ezt végigélni nem volt könnyű. Részvétem minden családnak, akinek elhunyt a gyermeke, nagyon sajnálom. Nem tudom, miért én voltam az egyetlen, aki túlélte. Ha előbb rájövünk néhány dologra, talán hamarabb kijutunk… talán… lett volna remény. Nagyon fognak hiányozni az elhunytak. Viszont ez alatt az egy hét alatt tanultam valami nagyon fontosat. Teljesen mindegy, mit csinálsz, milyen szituációba keveredsz, hogyan, és kikkel. Nem számít. Úgy is meghalsz.
Köszönöm a figyelmet.