A
lépcső meredek volt és piszkos. Néhány helyen omladozott, a szélén pedig állt a
por és a pókháló.
A gyerekek lassú léptekkel haladtak egyre lejjebb. Féltek, borzasztóan féltek.
Teljes sötétség vette őket körül, a vaku sem segített sokat.
Hamarosan elfogytak a lépcsőfokok. Mind a heten egymással szembe álltak, egy
körbe. Körülöttük sötét, frusztráló háttér.
- Mit csináljunk? – kérdezte Suzie. – Merre tovább?
- Hát, nem tudom, nézzünk szét, és amerre találunk utat, arra menjünk –
ajánlotta Lisa. Mindenkinek tetszett az ötlet, szóval szétváltak, de
megbeszélték, hogy nem mennek messze egymástól. Valami leesett a földre.
- Csak a telefonom. – szólt Oliver, és lehajolt a készülékért, ami addigra
elsötétedett. Közben a többiek kijáratot kerestek, vagy csak egy utat, amin
tovább mehetnek. Maximum 3 méterrel lehettek távolabb a legközelebbi társuktól,
amikor Scott megszólalt.
- Én itt látok utat!
Mivel eddig mindenki sikertelenül járt, elindultak a magas fiú felé, aki a
telefonját lóbálta, hogy barátai tudják az irányt. A zajban fel sem tűnt nekik
még egy alak lépte.
Elindultak a sötét folyosón, aminek két oldala annyira közel volt egymáshoz,
hogy csak ketten fértek el egymás mellett. A fal itt is mállott, és néhány
helyen furcsa, barnás-vöröses rászáradt folyadék ragadt rá. Mindenki nagyon remélte,
hogy az nem vér, pedig nem hasonlított másra. Suzie annyira félt, hogy
barátnője, Lisa kezét szorongatva volt csak hajlandó menni.
- Nyugi, nem lesz semmi gond – nyugtatta a zaklatott lányt Anthony, de
egyáltalán nem járt sikerrel. Talán az is közrejátszott a dologban, hogy az ő
hangja is vészesen vékony volt. Camille remegett, és nem csak azért, mert a
poshadt szagú helyen borzasztó hideg volt. A fiúk próbáltak erősnek tűnni a
lányok előtt, és tulajdonképpen ők voltak az egyetlen támaszok. Scott még
élvezte is a helyzetet, ugyanis imádta a horror játékokat, és annak
helyszíneit. Ez pedig nagyon hasonlított azokra. És a német nyelvű lapok,
amiket Suzie magánál tartott…!
Nem sokat kellett sétálniuk, a folyosó annyira szélessé vált, hogy mindannyian
elfértek egymás mellett. Tovább mentek, és feltűnt nekik, hogy ez nem egy
folyosó, csak egy nagyobb szoba. Két ajtót találtak, és nem egyenesen mentek
tovább, hanem jobbra. Ott bent egy szobát találtak, emeletes ágyakkal. Három
pár két emeletes ágy volt egymás mellett. Mindenki elfoglalta a sajátját.
Camille ásított egyet.
- Hány óra? – kérdezte.
- Negyed kettő – válaszolta Suzie, mert ő arra az elhatározásra jutott, hogy
lefordítja a többieknek a lapok tartalmát. Ő ismerte a legjobban a nyelvet, ő
volt a legjobb tanuló ilyen téren, és biztos volt benne, hogy a többiek is
kíváncsiak rá, mit rejthet a régi szöveg.
Az ágyak csak kissé porosak voltak, de bogarakat nem igazán lehetett
észrevenni, hiába világítottak, szóval úgy döntöttek, hogy itt töltik az
éjszakát, és reggel tovább mennek. Talán világosabb lesz, és könnyebben el
tudnak jutni a másik oldalra.
- Alan… soha többé nem megyek veled sehová – mondta nevetve Lisa, amikor
becsukta az ajtót, és visszaült az ágyára.
- Miért, annyira rossz? – kérdezte a fiú.
- Rohadt ijesztő! – válaszolt a focista lány, és mindenki egyetértett vele.
- Fordítsak? – kérdezte izgatottan Suzie. Alig várta, hogy bevezesse a
többieket és saját magát is a múlt rejtelmeibe. Tovább fokozta az izgalmát az
is, hogy ezeket a lapokat abban a szobában találta, ahol a falból ki volt
szakítva a vékony vaskerítés.
Hamar arra a döntésre jutott a csapat, hogy nem árt egy kis ’esti mese’.
Persze, sejtelmük sem volt, hogy miket fognak találni…
Suzie lassan, bizonytalanul olvasni kezdett.
- Szeptember 23. Ezen a reggelen megkezdtük a kísérleteket. Az alanyaink…
várjatok, ezt a szót nem ismerem – gyorsan a kezébe kapta a telefonját, és a
fordítóban megkereste a német szó angol jelentését, majd folytatta. – Szóval,
az alanyaink zsidók voltak. Egyelőre még csak bezártuk őket a ketrecbe.
Tervünk: csak és kizárólag folyékony táplálékkal etetni őket, és megnézni,
hogyan hat rájuk az… ezt a szót is megnézem… szóval, az áramütés. Van egy
vízzel és kavicsokkal teli, egyébként teljesen üres szobánk, annak a közepén,
egy tanszéken fog ülni az alany, amikor áramütést kap. Megvizsgáljuk, meddig
bírják, és milyen hatást érünk el ezzel.
- Ez nagyon durva – szólt Lisa. – Ennyi van?
A pár sor lefordítása negyed-fél órába telt, mivel a sötétben nehéz volt
olvasni, és az sem segítette Suzie dolgát, hogy piszkos lapról elhalványult
szöveget kellett fordítania. A csapatot ez viszont nem zavarta, ugyanúgy
megrázta őket a feljegyzés tartalma. Ahol ők voltak, ott régebben embereket
kínoztak. Hátborzongató…
- Van még – válaszolt az eddigi szöveget fordító lány, de Camille
félbeszakította.
- Valaki mellett ül még valaki közülünk? – a hangja valamiért felzaklatta a
többieket. Anthony próbálta elviccelni a dolgot.
- Ne ijesztgess már! Nem léteznek szörnyek.
- Nem úgy értem… - folytatta halkan a lány. – De idebent hat ágy van, és mi
heten vagyunk…
Hamar feldolgozta mindenki ezt a kijelentést, és elkezdtek azon tűnődni, hogy
ki jött még le velük. Suziet zavarta az önző gondolat, hogy nem juthat eszébe,
ki hiányzik a csoportból, mert eddig szinte csak magára figyelt.
- Oliver! – szólalt meg Alan. – Ő nincs itt!
- Meg kell keresnünk – szólt hősiesen Anthony.
- Normális vagy? Ki tudja, mit csinálhat odakint, és hogy van-e még kint
valami… - szállt szembe a többiekkel Scott.
- Én mindenesetre megyek – válaszolt Tony, és mellé állt Alan is. Hamarosan
Lisa is úgy döntött, hogy keresni kezd, így követte Suzie, a legjobb barátnője.
Camille nem akart Scottal maradni kettesben, Scott pedig a magányt nem kívánta,
így végül mind a hatan elindultak Oliver keresésére. Ekkor körülbelül fél négy
lehetett. A vaku fényében Anthony vezette bátran a többieket. Hirtelen
elsötétült a telefonja.
- Hülye szar… - morgott, és földhöz vágta a készüléket. Mikor onnan felvette,
és megint világított, mintha valami fehér suhant volna át előttük.
- Láttátok? – kérdezte suttogva Scott.
- Forduljunk vissza, nagyon félek! – Suzie hangja hisztérikussá kezdett válni.
Ha mindenki látta, akkor igazi volt…
- Ugyan, ez csak Oliver lehetett. – mondta Anthony. Ez viszont jogosnak tűnt,
szóval mindenki lenyugodott. – Oliver, gyere ide, csak mi vagyunk! – folytatta
a fiú, de belerúgott valamibe, amiben majdnem felbukott. Káromkodva világított
rá arra, ami majdnem az elesését okozta, de mikor meglátta, mi az, torkán akadt
a szó. Ellentétben Suzieval és Camilleval, akik egyből felsikítottak. Ijedten
ölelték át egymást.
A többiek viszonylag jól tűrték.
Előttük Oliver feje feküdt, ebben bukott fel Anthony. A szeme le sem volt hunyva,
rémülten pillantott a semmibe. A haja szétzilálva állt, néhány helyen
valószínűleg tincsek voltak kitépve. Arca hullafehér volt, szája színtelen. A
nyakán karmolások, és mire a válla kezdődött volna, a felső részt lecibálták. A
csontja a nyakából kilógott, a húsa vére mindent eláztatott a feje körül. Erei
is kilógtak kicsit a nyaka maradványából, és a látszat annyira gusztustalan
volt, hogy Scott fogta magát, és a fiú fél teteme mellé hányt. Megtörölte a
száját, és reszketve bámult előre.
Hatan maradtak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése