Last five

A gyerekek úgy iszkoltak vissza a hatágyas szobába, mintha nyulak lennének, aki a vadász puskája elől menekül a réten. Biztonságosan becsukták maguk után az ajtót, és visszamásztak az ágyaikra. Suzie sírt – képtelen volt felfogni, hogy itt valakit megöltek.

Megöltek? Ez enyhe kifejezés. Kettétéptek.

- Ez már nem vicces, menjünk vissza… haza akarok menni… - nyöszörgött.

- Nyugi – szólt Anthony. – Mi is haza akarunk menni, de majd megoldjuk valahogy. 

Ez után senki nem akart a másikhoz szólni, elfeküdtek az ágyukon a hűvös, málló falak között, és csak gondolkoztak.

Hogyan történhetett ez? Miért kellett Olivernek meghalnia csak azért, mert ők szórakozni akartak? Egyáltalán mi van idelent, ami elkapta a barátjukat?

Félelemtől reszketve próbáltak elaludni, de ez nem sokuknak sikerült. Egyedül Scott tudott egyhuzamban hat órát aludni. A többiek fél óránként-óránként felkeltek, Alan viszont összesen, ha másfél órát aludt. Nem volt képes belenyugodni abba, ami történt. Ha ő nem akar ide lejönni, Oliver még mindig élne…

 Délelőtt tizenegy óra körül rászánták magukat, hogy kilépjenek az ajtón, és tovább induljanak. A hasuk már korgott, szóval a fő céljuk az élelemszerzés volt. Órákig bolyongtak a koszos beton alagútjaiban, de csak halott patkányokat és csótányokat találtak. Végül visszajutottak az emeletes ágyaikhoz.

- Itt van egy polc – mutatott Anthony a falra felszerelt tákolmányra. Nagy szerencséjük volt, ugyanis a polcon találtak egy kevés élelmet, de ez közel sem volt elég nekik. Végső elkeseredésükben Suziet hallgatták.

- Találtam egy korábbit. Szeptember 10. Hitler parancsára Amerikába utazom, hogy kísérleteket hajtsak végre zsidókon. A kísérleti… pillanat, megnézem a szótárban… zónám az iskola felett lesz. Az egész emeletet átalakították szép summáért, és 13 nap múlva már neki is állhatok kísérletezni.

- Mekkora patkány volt ez a csávó… - szólalt meg Lisa. Hangjából érződött a mély megvetés és szánalom. 

- Így kell a zsidóknak! A németek egyébként is mindig piszkálták őket – jelentette be Scott, de mindenki lehurrogta.

- Ennek semmi értelme! Miért jó nekünk ez a helyzet? – kérdezte Alan a németeket imádó fiút, aki erre a szőke tincseibe túrt.

- Nem azt mondtam, hogy jó, hanem hogy mindig a zsidókat fogták ki – védte magát Scott.

- Mindegy. Folytassam? – kérdezte Suzie. Sokan helyeseltek, szóval megköszörülte a torkát, és a kezébe vette a következő lapot. Már sorba rakta őket.

- Szeptember 30. A hónap utolsó napja, és én most kezdem igazán a kísérletet. Ma mindenkibe vezettem áramot, az alanyok 1 hete csak folyadékon élnek. A fájdalom… öhm, bocsi, utána nézek… látható volt az arcukon, de más elváltozást nem láttam azokhoz a zsidókhoz képest, akikbe úgy vezettem áramot, hogy szilárd ételt is ettek. Talán ez is csak egy… sikertelen kísérlet lesz?

- Na, Scott, ez jó? – fortyant fel Lisa.

- Nem, nem jó.

Hamarosan újból úgy döntöttek, hogy felfedező-körútra mennek, és keresnek még élelmet, hiszen mindenki gyomra fájdalmasan kordult meg. Lassan léptek ki az ajtón, és a halvány, plafonról beszűrődő fény miatt nem használtak vakut. Elindultak egy olyan útvonalon, amerre a régi iskolát sejtették. Valahol erre, itt, alul. Legalábbis ezt írta az az őrült német professzor. 

- Körbe-körbe megyünk! – csattant fel egy óra bandukolás után Camille. – Ezt a betört ablakot már háromszor láttam.

- Akkor menjünk ezen az ajtón! – mutatott Anthony egy becsukott ajtóra, ami nagy nyikorgással nyílt ki. Mire akkora rés keletkezett közte és a fal között, hogy egy gyerek is átférjen rajta, az ajtó megvált eddigi tartójától, és leszakadt. Tony letette az ajtót a földre, és egyszerűen tovább ment. A többiek követték.

Néhány perccel később fellélegezhetett a csapat, ugyanis találtak konzerveket és üveges vizet. Elég rossz állapotúnak tűntek, de mivel ők éhesek voltak, fejenként megettek egy konzervet. Nem tudták, mit is esznek igazából.

A maradék ételt magukhoz vették, és úgy indultak tovább. A hely annyira sötét és piszkos volt, hogy alig találtak vissza az úgynevezett menedékhelyükhöz. A hat ágyra leülve azon kezdték törni a fejüket, hogy most merre tovább. Nem ismerik a terepet, és fogalmuk sincs, merre kell menniük. Hát akkor mit tegyenek?

Scott a hosszú ujjait ropogtatta, és próbált megnyugodni. Mit érezhet most az édesanyja? Mit érezhet most akármelyikük szüleje? Vajon mennyire keresik őket? Mi fog történni? 

Kijutnak egyáltalán valaha?

- Biztosan kijutunk. – szólalt meg Anthony, mikor az utolsó kérdést boncolgatták. Ő annyira nyugodnak tűnt. Most az egyszer senki nem nézte tudatlannak, hiszen ő volt az egyetlen, aki tudott hatni a csapatra a nyugodtságával. Órákig ültek az ágyaikon, és néha meg-megszólalt valaki. Már nem csak a halálról volt szó – gyakran említették a családjukat és a barátaikat is.

- Jobb lett volna, ha Oliver helyett Hilary hal meg – vetette fel az ötletet Suzie. Hilary is az osztályukba járt, egy beképzelt lány volt. Senki sem szerette, mert mindig ő akart a figyelem középpontjában állni, gyakran volt önző és sokszor parancsolgatott, de ez nem volt ok arra, hogy a többiek ne hurrogják le a lányt.

- Senkinek ne kívánd a halálát, Suze – szólalt meg Alan. – Még ő sem érdemelte volna azt, ami Oliverrel történt.

- Igazad van, sajnálom. Én csak…

De nem fejezte be. Mindenki tudta, hogy természetesen nem akart rosszat senkinek, és hogy őt is megviselte a baleset. Ugyanúgy, mint mindenki mást.

A csendet újból Suzie törte meg néhány perccel a bocsánatkérése után. Kínosan érezte magát, hogy ki kell mondania a problémáját.

- El kellene mennem klotyóra.

- Nekem is – szólalt meg Camille.

- És nekem is – Alan fel is pattant a helyéről. Nem sok idő kellett, míg mindannyian úgy döntöttek, hogy keresnek egy mellékhelyiséget. Mivel már láttak egyet az eddigi útjuk során, viszonylag hamar megtalálták a bejáratot. Az ajtók rozogák voltak, és alig lehetett becsukni őket. Beléjük volt vésve, hogy „női”, és „férfi”. Persze azért viszonylag nehéz volt ez kibetűzni a fa anyagából, mivel már több helyen is elrohadt az ajtó, és nem volt… újkori állapotban.

A csapat kettévált: a három lány a női mosdóba ment, a fiúk pedig értelemszerűen a férfiba. Az utóbbi csapattal nem volt probléma, mindent elvégeztek, amihez csak kedvük volt.

De néhány méterrel arrébb…

- Fúj! Esküszöm, ilyen gusztustalan budiban még sosem voltam, pedig azért a focicsapattal sok helyen voltunk, és nem is vagyok finnyás… - nézett körül Lisa. Szó, mi szó, a mosdó nem volt valami szép látvány. A csempék fele le volt törve, vagy meg volt repedve, a többire pedig rá volt száradva a mocsok. A WC teteje is hiányzott, konkrétan az ülőkére guggoltak rá a lányok, hogy sikerüljön nekik elvégezni a dolgukat. A falra azonosítatlan, gusztustalan dolgok ragadtak. 

Mikor mindenki végzett, és a mosdó előtt gyülekeztek, hirtelen a maradék áram is elment, ami eddig működött.

- Most meg mi történt? – kérdezte Suzie, és közelebb húzódott ahhoz a személyhez, aki a legközelebb volt hozzá. Jelen esetben Anthonyhoz.

- Elment az áram. Vakuzzunk – ajánlotta Alan, és mikor bekapcsolták a készülékeket, elindultak a menedékük felé.

Talán ott majd visszajön az áram, és tovább kutathatnak. Ahogyan a szoba felé mentek, megláttak egy fehér kupacot a folyosó egyik szakadt ágyán. Rávilágítottak, és az a valami feléjük fordult.

Suzie sikítani kezdett, és elrohant. A szörny utána vetette magát, de a többiek, miután felocsúdtak a sokkból, elindultak a földön fetrengő páros felé. Anthony lecibálta a szörnyet a lányról, és ütni kezdte. Titokban örült neki, hogy bokszedzésekre járt, így meg tudta menteni az osztálytársát.
Suzie még néhány másodpercig a földön csapkodott és sikongatott, alig bírt megnyugodni. Mikor sikerült kicsit magához térnie, felállt, és végignézte, ahogyan Anthony kitöri a lény nyakát, és a földre dobja. Nagyot sóhajtott.
- Nagy nehezen nyertem.
A fiút véres foltok tarkították, de ez őt nem zavarta. A lányhoz ment, aki egyre inkább megnyugodott.
- Jól vagy? – kérdezte tőle, és kettejüket körbeállta a tömeg. Végigvilágítottak a lányon, de a nyakán és a bal alkarján levő hosszú, elég mély vágásokon kívül nem láttak mást. Körülbelül Anthony is így nézett ki, de hősiesen tűrte a fájdalmat.
Mivel odalent elsősegélykészletnek csak géz volt lent a menedékükben, visszamentek oda, és magukra tekerték az anyagot. Az ajtót eltorlaszolták, hogy senki ne jöhessen be oda. Rettegtek.
Szinte mindenki forgolódott egész este, Camille és Suzie sírtak. Scott a falat kaparta. Lisa, Anthony és Alan az emeletes ágy tetejét bámulták. A többiek szinte hihetetlennek tartották, hogy ők hárman hogy maradhatnak ilyen nyugodtak.
Hamarosan mindenki elaludt.
Reggel Alan arra ébredt, hogy az arcára csöpög valami nedves. Megdörzsölte az arcát, és a kezére nézett. Véres volt.
Hirtelen felült, és világítani kezdett Anthony telefonjával, aki mellette aludt. A vaku fénye hamar rávilágított a tényre, hogy a felső ágyról folyik a vér. Alan gyorsan felmászott oda, és felkiáltott.
Mindenki felébredt a zajra, amit a fiú okozott. És ők is meglátták az okát.
Suzie arca hófehér volt, szinte beleolvadt a plafonba, szemeit lehunyta. A nyaka, amin egy vágás díszelgett, hátrahanyatlott, és ugyanez volt a csuklójával is. Már elvérzett. A falra vérrel felírta: sajnálom. Szeretlek titeket és a családomat.
De elmondani már nem tudta.
Soha többé.
Már csak öten voltak.